A társadalom szerepe a gyereknevelésben

A minap sétáltunk az utcán, és velünk szembe jött egy anyuka, egyik kezével egy babakocsit próbált egyenes irányban tartani, a másik kezével a szőke loknis, 3-4 éves kislányát igyekezett megfogni, de ő újra és újra kibújt a féltő ujjak közül, mert szaladni akart. Hiába mondott bármit az édesanya, csak olaj volt a tűzre, a lányka hiszti-gyűjteménye minden elemét megmutatta: kiabált, sírt, rángatózott, trappolt, majd földre vetette magát, hogy aztán pillanatok alatt talpra álljon, és ismét futásnak eredjen. A babakocsi kicsúszott az anya kezéből, ahogy utána szaladt gyerekének. A babakocsi jobbra indult, ki az úttestre, a lányka balra szaladt. Anyuka ügyességére legyen mondva, megoldotta. Hamar elkapta (szinte egyszerre) a babakocsit, és a kislány kezét is. Aztán idegesen ugyan, de bősz magyarázkodásba kezdett a gyereknek, miért nem szabad ezt megtenni, és hogy üljön végre be a babakocsiba, ha így nem megy. Ekkor haladtunk el mellettük. Anyuka szemlesütve suttogóra fogta a dolgot, és láttam rajta, hogy az jár a fejében, mit gondolhatunk mi most róla.

Mit gondolnánk? TÁMOGATJUK anyukát!

Megszólnak a buszon, villamoson, boltban, nyílt utcán, mert rákiabálsz a gyerekre, vagy mert a gyereked ordít, földhöz vágja magát?
Miért és hogyan alakulhatott ki ez a buta szemlélet?
A társadalomnak nem elítélni kellene az anyát – mint ahogyan teszik ezt napról napra –, hanem segíteni kellene őket. Nem csúnyán nézni rájuk, és megjegyzéseket tenni a módszereire, hanem támogatni!

Megmondom őszintén, én (ahogy édesanyám meséli) nagyon jó gyerek voltam. Későbbi emlékeim szerint sem hisztiztem nyilvános helyen, tudtam, hol hogyan kell viselkedni, nem sároztam be a ruhám, nem tapicskoltam a sárban…

De a férjem ízig-vérig rosszcsont volt. Ő megindult a gurulós lóval le a hatodik emeletről (mindezt alig 2 évesen, persze az első kanyarban leszállt a lóról – szó szerint –, aminek következményeként tele volt kék-zöld foltokkal), földhöz vágta magát a bolt kellős közepén, ha valamit nem kapott meg, és torkaszakadtából ordított, stb.

A fiúnk valószínű az apjára ütött, pedig én kerülném a feltűnést… de ő tesz róla, hogy észrevehetőek legyünk. Ha úgy adódik kedve, akkor hisztizik.

Lehet most elítéltek, de komolyan mondom, elegem van a sok okos tanácsból, hogy a hisztit csak úgy szabad kezelni, hogy higgadtan, de határozottan elmondod, ha kell, egymilliószor egy adott szituációban. Ki gondolta azt, hogy ez működik egy kicsi gyereknél? Nem azt mondom, biztosan megértik, mert nagyon okosak. Csak lehet, hogy éppen nem akarnak neked szót fogadni. És akkor mi van? Hát erről senki sem beszél! Mi van akkor, ha becsődölnek az „okos” tanácsok, te a dühkitörés szélén ácsorogsz, a gyerek üvölt, és körülötted az emberek kissé gúnyos ábrázatából azt látod, csak arra várnak, hogy kitörj, és akkor kapva-kapnak az alkalmon, végre megjegyzéseket tehetnek, mert lesz egy jó pletykájuk, ha megkérdezik őket, ugyan hogy telt a napjuk…

Szerintem a gyerek nevelése nem akadhat el azokon az alkalmakon, amikor nyilvános helyen hisztizik. Ha megszidod, vagy kiabálsz vele egy sort, a társadalomnak akkor is (vagy inkább főképp ekkor) támogatnia kellene!

Remélem, minél többen feleszmélnek, és ráncoló szemöldök helyett segítő kezet, bíztató mosolyt, esetleg egy-két jó szót adnak az anyukáknak! Mert az édesanyák megérdemelnék ezt! Az anyák is emberek, ők is elfáradnak, ők is kimerülnek, és őket is rengeteg stressz éri. Az lenne a minimum, ha nehéz helyzetükben támogatásra lelnének, nem ítéletekre!

Neked milyen negatív vagy pozitív élményeid vannak ezzel a témával kapcsolatban? Írd meg nekem, és lehet, kikerül a blogba! Vagy esetleg mondd el hozzászólásban!